Zavarban vagyok.
Pakolok.
A tengék helyét felváltja a forint a pénztárcámban.
A vezetői engedélyemre is szükség lesz otthon.
Annyi helyre elmennék még elköszönni,
utoljára szívembe vésni a hangulatot.

Még folytatom...

Manapság...

→Rohanunk mindenhová

→Meg akarunk felelni otthon, a munkahelyen, az interneten

→Több alvásra vágyunk

→Kikapcsolni és kikapcsolódni szeretnénk

→Harmóniára, összhangra kívánkozunk

→Rendezett környezetre, szennyes és mosatlan nélküli életre áhítozunk

Tényleg ezek a legnagyobb kihívások napjainkban?

Szerintem inkább az, hogy egyedül maradunk ezekben, mert mások is ugyanebben a leterhelt, taposómalomban élnek és még arra sincs időnk, hogy megosszuk egymással a fájdalmainkat...
pedig egy halló fül és egy megértő szív is csodákra képes...

A Wikiszótár egyik meghatározása szerint az otthon:

→ Személyes lakóhely, ahol egy család él huzamosabb időn át. Egy ház, lakás, ahol egy személy, család saját háztartással rendelkezik.

Az utóbbi egy évben nem éltem huzamosabb időn át sehol, de azt hiszem nem csak emiatt vagyok otthontalan.

Mi(k)től és/vagy ki(k)től lesz ott-honn az otthon?

HUN
HON
OTT
HOL

HON
HUN
OTT
HOL

OTT
HUN
HON
HOL

OTT
HUN
HOL
HON

Még nem sikerült megnézni a folyó túloldalán lévő mecsetet. Kivilágítva csodaszép, meg amúgy is, de nyilván kíváncsi az ember, hogy milyen belülről.

Vasárnap felkerekedtünk, hogy megnézzük a mecsetet és a környék látnivalóit. Heidi elaludt a buszon, így István kint megvárt az alvó bébivel.
Hú, hát óriási, sokkal nagyobb, mint ami a belvárosban található. Levettem a cipőm, beöltöztem és követtem az embereket. Nagyon meglepődtem, mert szabadságot tapasztaltam. Lehet azért is, mert nyitott a turisták számára is, de a sok gyerek játszott a szőnyegen, az emberek fotózkodtak (és nem holmi fehérnépség), én alig mertem elővenni a mobilomat, de ezeket látva, felbuzdulva készítettem pár képet. Belül elkerítettek egy nagy részt, ahová szerintem csak a komoly, imádkozó férfiak tehették be a lábukat. 

Próbáltam keresni egy kis sarkot, ahol én is lekuporodtam és fohászkodhattam a szeretet Istenéhez.

Egyik kedvenc témám, ugyanis ez itt kb. nem létezik. Amikor Magyarország után újra idecsöppenek, mindig lesokkolódom, mert itt még mindig osztogatják a nejlonszatyrokat boldog-boldogtalannak és mindent bezacskóznak. Láttam már olyat is, hogy egy banán ment egy zacskóba, az pedig 1 szatyorba, ami itt teljesen normális. Szerintem egy vásárlás alkalmával pl. ebben a Small nevű helyen minimum 20 nejlonzacskó és ugyanennyi nejlonszatyor kerül a szalagra.
Próbálkoznak a szelektív hulladékgyűjtéssel, de a hulladékcsökkentéssel nem. 
Tehát ezen a terepen próbálkozom a kis vászonzsákjaimmal, dobozaimmal. Amúgy is csodálkozak, hogy miért nem tudok én oroszul, így nem zavar, ha kínainak néznek (na, jó, annak biztos nem :D ) szóval csodabogárnak. 

Mit tudok itt tenni, meg egyébként is mikre jöttem rá?

1. Vannak olyan boltok, ahol a kenyerek és péksütik ki vannak téve, ilyenkor a legkönnyebb a helyzet, mert a kasszánál nem szólnak. Ahol ki kell kérni a pultból, nekik odanyomom a kis szütyőm. Eleinte néztek, hogy mit akarsz csájé, aztán elmutogatom.

2. Ha nagyon elszánt vagyok és nem felejtem el bepakolni a dobozokat a gyerekkel együtt, akkor a húsokat ebbe kérem. Megcsinálják, nagy örömömre, igaz, hogy volt, hogy odahívtak 1 biztonsági őrt is, de ezek engem nem zavarnak. :D Azt, hogy néznek, hogy mit csinál ez a hülye - megszokható. :D

3. Ha nincs doboz és pl. húst akarok venni, nagyobb mennyiséget kérek és otthon kiporciózom és úgy rakom a fagyasztóba.

4. Piac! Igaz, itt is, ha tehetnék becsomagolnának engem is, de a heves tiltakozásomra csak elrakják a zacskóikat és beleteszik az enyéimbe. <3

5. Jól átnézem a kínálatot, hogy mit mibe csomagolnak. Előnyben részesítem ilyenkor a papírt és az üveget, mert ezek még mindig jobb alternatívák, mint a műanyagzacskók és a konzervek. 

6. Ha sehogy nem tudom elkerülni a csúnya csomagolásokat, jöhet a mosogatás és a szelektív kuka, itt is próbálom egyébként a legnagyobb kiszerelésű dolgokat venni. (Pl.: 5 liter olaj, 5 kg rizs...stb.)

Még van mit fejlődni, azért igyekszem!!! :) 

 Ezen a napon kicsit hűvösebb időre keltünk, de nem esett az eső hála Istennek, pedig gondolkoztunk zárt családi programon is (pl. cirkusz - nah mondjuk ez oroszul még izgibb szerintem), illetve egy közeli dimbes-dombos vidéken, de mivel egész délelőtt be volt borulva, maradtunk a városban.

Szóval megnéztük azokat a látnivalókat, amelyek első nap kimaradtak és nagy öröm volt, hogy sikerült Heidinek póni lovagolni. 

Olvastam egy népszerű étteremről, így ragaszkodtam hozzá, hogy itt együnk. Elég könnyen megtaláltuk és nem csalódtunk. Még most is összefut a nyál a számba, ha a szénen sütött csirkés kebabomra gondolok. Természetesen itt is teát kértünk, egészen megszoktuk, hogy itt & és KZ-ban is ez a szokás. István egy incsi-fincsi, szaftos marhapörköltöt evett, teljesen hazai íznek számított a menüje. Nah és persze itt is kértünk lepénykenyeret, amiből még repetázni kellett, mert nem bizonyult elégnek. Sajnos az ételekről elfelejtettem képet készíteni, jah és a slusszpoén, hogy fizettünk az ebédünkért vagy 2000 Ft-ot. 

Az utolsó nap az Ala Archa Nemzeti Parkba vezetett az utunk. A szobánkból tiszta idő esetén látszódtak a hívogató havas hegyek, így már alig vártuk, hogy közelebbről is megszemlélhessük őket. 

Túrafelszerelésünk:
- 2 nehéz táska, tele felesleges holmikkal, amiket nem raktunk ki az autóban (pl. plüssállat)
- alkalmatlan, csúszós cipők
- fehér kabát (ami utána a táskában landolt)
- oldaltáska (az elengedhetetlen társam - OK, de ide minek?)
- elegáns nadrág Istvánon

Szóval nagyon fel voltunk készülve, nem is tudom egyébént mit gondoltunk, hogy vörös szőnyegen sétálunk végig a hegyen? :D 

folyt.köv.

• Ha gyalogos vagy szaladnod kell a zebrán, mert az autósok nem kímélnek
•  A cuki kis kalpag a férfiakon
• Orrfacsaró benzinszag és szmog
• A bazárban és az utcán is a megkopasztott csirke natúran az asztalon
• A szuperfincsi lepénykenyerük
• Az autók betört szélvédői (de mi történhetett velük?)
• Sok-sok tea
• A kéregetők :( (Nagyon rossz élmény volt, amikor egymás után két anya is odajött a koszos és az odaszáradt zöld taknyos gyerekükkel és az egyik le is ült mellénk. Bevallom, elmenekültem, mert nem akartam, hogy az ölemben lévő Heidi elkapjon valamit. István az első anyának adott egy kis pénzt, de hogy a végén mindenki rám szállt... hát huuu... nem is értettem, nem volt közös nyelvünk, amelyen kommunikálhattunk volna)
  Igazából dühítő volt, hogy visszaéltek anyai állapotukkal és a gyerekeket használták fel pénzszerzés céljából és direkt így néztek ki azok a tehetetlen kis párák... A nagyobbik kislány végigjárta az összes kávézót is. Úgy gondolom az elesetteket segíteni kell, de a hogyan az már másik kérdés. Bevallom nem mertem István táskájából megkeresni a kekszet, mert mindenféle negatív dolog megfordult a fejemben... Mi ilyenkor a jó út? Hogy érezzék, a szeretetet, meg persze ne nézzenek hülyének se. Nagy kérdőjel számomra. Meg kellene tanulni oroszul, hogy az Úr Jézus áldjon meg!

Úticélunk Kirgizisztán fővárosa, Bishkek volt, amiről nem hallottunk semmi biztatót, ellenben érdeklődve vártuk mit hoz számunkra ez az utazás és már azért is nagyon hálásak voltunk, hogy itt bizony vannak szép nagy fák és normális parkok. Az időjárás előrejelzéstől sem kaptunk sok jót, végig esőt mutatott, a megérkezésünkkor konkrétan leszakadt az ég, azért reménykedtünk. 

A finom reggeli után (telenyomtam magam füstölt lazaccal) nyakunkba vettük a várost, de az utca végéig jutottunk, mivel a nagy távolságok és egy 16 hónapossal nagyon nem mindegy merre kóvályog az ember. Taxit könnyen lehet találni, de olyan taxist, aki el tud tájékozódni a latin betűk útvesztői között, már nehezebb, a mi orosz nyelvtudásunk pedig 3 szóból állt nagyjából, így kicsit szidtuk magunkat, hogy miért nem a hotel által intéztünk fuvart. Végül találtunk olyan személyt, aki bevállalt minket és el is vitt bennünket a kívánt Oak Parkba. 

Aznap a belvárost fedeztük fel, főleg zöld területeken csámborogtunk, felültünk az óriáskerékre, ami kb. 1200 Ft-ba került, aztán szétnéztünk a vidámparkban, majd ettünk egy helyi, menő étteremben. A zene, a dizájn, a kiszolgálás csúcsszuper volt, csak úgy alakult, hogy nem tudtam eldönteni, hogy mit is szeretnék pontosan és a pincérnő rámbeszélt 1 csomó mindent, Heidi meg alig evett, így kettőnknek kellett megbirkózni azzal a rengeteg kajával. 

A napunkat az Osh Bazárral zártuk, úgy sajnálom, hogy a standokról nem készítettem képet. :( 

A bejárat

Istvánnak sikerült venni egy szép zöld szuvenyírsapkát. :D 

Chak-chak, the tatar's national dessert
(Fánk ízű házi ropi, tele volt ilyennel a piac, előtte éppen láttunk egy TV műsort, ahol ezt készítették)

Több, mint egy éve nem írtam, nagy bánatomra. Az elmúlt pár napban annyi különleges élmény ért, hogy dokumentálnom kell ezeket.

Lassan egy éve egyébként elég össze-vissza életet élünk kis családunkkal. 
Kazahsztán - Hajdúböszörmény - Debrecen - Nyíregyháza vonalon mozgunk leginkább Heidivel, István pedig jobbára KZ-ban.

Ebben az évben először április 3-án érkeztünk a kazah fővárosba, Astana helyett immár Nur-Sultanba (no comment), ahol az első két hétben meglepően meleg fogadtatásban részesültünk, már ami az időjárást illeti, aztán két hétig alig tudtunk kimozdulni, mert akkora szél volt, vagy hó, vagy eső. Visszacsöppentünk a télbe, ami elég nyomasztó volt, ráadásul az ember úgy érzi magát, mintha kb. a Holdon élne. Mivel szó szerint a madár se jár erre, a növényzet gyér, még az öröközöldek sem bírják ezt a klímát, nincsenek színek, rügyező fák, orgonaillat...stb.

Maga volt a mennyország, amikor a tavaszi kiruccanásunk első, rövid megállójához érkeztünk, Almatyba, a régi fővárosba.
Amikor leszálltunk a gépről, alig tudtuk befogadni a látványt. Havas hegyek, dús növényzet, zöld fű, pitypangok. Heidikének is káprázott a szeme, úgy rácsodálkozott a természet színeire. 
Fellélegeztünk hogy igen, végre részesülünk kicsit a tavaszból.